Eszement valóságban járva csupán a puszta látványa is
sorvasztó azon elképzelésnek, mit épp elgondolni próbálok. Tél van. A park tele
száraz ágakkal, üres padokkal, sáros ösvénnyel; ideálisan paradox. Csak egy
legény van, ott középen. Onnan belátja a park nagy részét és várja, hogy
érezzen valamit. Valamit érezni kellene. Tüdeje füsttel teli, elméje tompult.
És már nem látja tisztán céljait. Sose látta. De vannak vágyai. Ez élteti még,
ettől érzi a levegő frissességét, az éj csendjét, az írás nyugalmát. Csak
hagyja telni az időt, hogy ellehessen gondolataival. Nem zavarja semmi és
senki. Se madárcsicsergés, se eső, se szél, se hó. Ez utóbbinak örülne és tán
nem is volna ily ijesztően szorongását elfojtva nyugodt, ha a tél tél volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése