Csak írok, csak nézek és csak
szabadulok.
Véget ér ez is, de az írásnál
maradok.
Még folyik az élet; csak nézek
megint.
Nem figyelve is megérthető amint
az ember elgondolja,
hogy célja: szabadulása.
Elszakadás, mikor annak jönnie kell,
visszatérés, ha az az idő jön el.
És harcolok és küzdök, mert jó,
és látok olyant, mire egy betű van:
ó.
Nem értem az embereket,
bár Sokakat nagyon is, s ezt
megmondja majd Buddha,
hogy mi a boldogság kulcsa;
eldalolja majd Isten,
hogy mit keresünk itten;
s látja azt is Allah,
hogy a legjobb: csak a szabadnak.
Sokszor nem az a fontos, amit látunk.
Sokszor a belső számít,
sokszor az ember önzésétől nem
tágít.
Sokszor álmunkban
lelkünket, testünket; s minden porcikát
átjárja a félelem,
bár ez is csak elem,
melyből összerakjuk életünk
kirakóját.
A kirakós is lehet kemény,
de így legalább megerősödünk
és nem nézik mit teszünk,
s életünk egy óriási esemény.
